Új év, égi stílus. Régi, mármint, de úgy hagyom.
Válok és megemlíted a leendő volt férjem nevét? Hát erre muszáj lépnem valamit. Mit szólnál egy hevenyészett listához:
Zokogógörcsöt kapok, csapkodva szaladgálok a lakásban, úgy beszélek rólad, hogy halld, de harmadik személyben, mintha levegő lennél, vagy annál kicsit rosszabb.
Jövök neked ingyen a tutival. Tájékoztatlak, hogy érzéketlen vagy és zéró tapintat van benned. Közben továbbra is szaladgálok a lakásban. Hatszor-hétszer megemlítem, hogy késtél. Huszonöt percről van szó egy olyan családban, amelyben háromnegyed óra csúszásra senkinek még a szeme sem rebben. Másnap én is késem neked, és közös anyánk, de az valahogy nem kerül terítékre.
Anyánk ekkor, a közös, megpróbál közbelépni. Először ő is szid téged, így akarván védelmezni engem. De amikor rádöbben, hogy huszonöt percen rugózom, valahogy elbizonytalanodik. Könnyek közt azt kéri, hagyjuk most ezt, karácsony van, lépjünk túl rajta. És örüljünk, hogy együtt vagyunk. Nem vagyunk ugyanis annyian, ahányan lehetnénk. Ebből soha nem fog felépülni. És különben is beszéljünk inkább azokról, akik jelen vannak.
Ez hat, nem mintha a jelenet önmagában nem kezdene a pokol lakályos lobbijára hajazni, te mindenesetre valóban nem először kérsz bocsánatot. Ledobom, mint a féknyomos alsógatyacsomagot vérszakítás közben a harmadikról a konyhaablakból. Őszintének kell lennie, mondom neked, aki épp három hete vesztettél el egy állást javarészt a rendszeresített beolvasásaidnak köszönhetően. OK. Újabb apológiák következnek, meg akarsz ölelni, talán orcacsók is eszedben jár, én mindenesetre szatokánkés-hangon közlöm: semmi szori. Most jön el a pillanat, amelyet hosszú negyedórája várok, végre felnyalábolod a gyerekeidet, és kétségbeeséstől kipirult arccal öltöztetni őket, öltözni kezdesz. A démonparadigmát emlegeted elő emelt hangon, megköszönöm neked, hogy a szomszédok előtt műveled ezt. Nekem szabad kiabálnom, de ha te felemeled a hangod, ne félj, nem úszod meg. Kettős mércéről beszélsz, de engem nem akármilyen fából faragtak, rávágom: a kettős mércét nyeld le és kakild ki. Anyánk, a közös, ismét közbelép. Megkér, méghozzá szívből, maradjatok. Meginogsz. Végülis karácsony van, és te ott üldögélsz a fortyogó fossal teli üst mélyén. Bár bizonytalanul kitérsz arra, ebben a hangulatban egy falatot sem fogsz tudni lenyelni, nem könnyítem meg a dolgod. Miért tenném, csak testvérek vagyunk.
Anyánk következő ötlete, hogy ecseteli, én bizony készültem az ebédre. De hát ez természetes, mondod te. Aki meghívja a többieket, az készül. Fejjel a fotelbe zuhanva zokogok tovább. Nem értékelni, hogy meghívtalak titeket ebédelni, és még főztem is, hovatovább megterítettem az asztalt!
Elvonulok. Először a konyhába, aztán a hálószobámba, ahová anyánk, a közös, utánam jön. Valamit mondhatott, mindenesetre úgy döntök, leereszkedem közétek, mégis leülök. Te ismét hozzám fordulsz, és már tényleg kéjesen nevetséges, ahogy rimánkodsz a megbocsátásomért. De én igazmondó ember vagyok, és persze rettenetesen jó. Nem nézek rád, úgy vetem eléd a szavaimat. Nem tudok. Nincs bocsánat. Te már remegni sem tudsz a többszörös csapdában. Én még teszek néhány hobbikört, egyszer csak hangosan felzokogok, és hatszor-hétszer elmondom, menjünk mégis haza, menjünk haza. Senki nem érti a mondatot, én ugyanis történetesen a helyszínen lakom, szerencsére te addigra annyira meg vagy félemlítve, hogy nem mersz rákérdezni. Most már olykor-olykor a közös testvérünk is megszólal, neked öcséd, nekem bátyám. Akibe tíz kézzel kapaszkodom, rendszeresen igyekszem kifaggatni, ugye, engem jobban szeret, mint téged. Szerencsére ebből mit sem vesz észre. Egy ízben például megkérdezi anyánkat, szintén közös, de hálisten élesen lát, tíz esetből tizenegyszer nekem ad igazat, van-e bármi véleménye erről. Épp akkor landol anyánk előtt a kérdés, amikor a salátástál előtted. Oh, hát olyan nehéz az az edény... Ezt motyogja szegény. Na de engem sem kell félteni, kikiabálok neki a konyhából. Odabasztam, Mama! Te ekkor mintegy hatvannyolcadszor nekifutsz, ismételten megkérsz, ne káromkodjak a gyerekeid előtt. De velem nem lehet kukoricázni, közlöm veled, hogy otthon vagyok, azt csinálok, amit akarok.
Unom már sorolni, elég az hozzá, hogy vége-hossza nincs az alázásnak. Lehetőleg nem szólok hozzád, ha mégis, az csak marakodás, csak bántás. Szerencsére az ebéd végére magamhoz térek. Az én leghűségesebb, legkreatívabb barátaim, szeretett fullánkjaim előbújnak dermedt traumájukból -- ismétlem, kiejtetted a leendő volt férjem nevét, ekkora bűnök nem szorulnak elemzésre --, beléd vágok, ahol lehet. Az általad készített süteményből egy morzsát sem eszem, ám a hozzávaló kést ledobom eléd a terítőre, csak úgy nyekken. A sajátomat kínálgatom. Ahányszor anyánkhoz vagy testvérünkhöz fordulok a tálcával, szóvá teszem, hogy krémsajttal készült.
Észnél vagyok, jobb állapotba kerültem. Amikor elmész, megkérdezed, elég félénken, adhatsz-e egy puszit. Engedélyezem, aztán megfogom a vállad, és nézek, nézek a szemedbe. Mi az, kérdezed feszélyezetten. "Nézek a szemedbe", válaszolom, és feleletemre egy mosolyt hímzek, "nézek, keresve az őszinteséget, és nem találva azt."
Hálisten ekkor tényleg elmenekültél a lakásból. A két gyerekeddel együtt.
Olyan jó nekem! A katolikus egyház is szereti az életem. Nem szoktam vétkezni. Ha valaha előfordulna velem, azonnal meggyónnám. Viszont még soha nem voltam hibás semmiben. Ezt meghagyom a rugdalható rétegnek.
