Megint eltörtem egy telefont. Azt hittem, ezen túlvagyunk, de nem. THANK GOD, hogy még mindig nincs iPhoneom. Nyilván az volna a megoldás, nem kiborulni a telefonbeszélgetéseken. Már amennyire egy ilyen jelenetet beszélgetésnek lehet nevezni.
Úgy látom, a valamirevaló blogok teletűzdelik magukat képekkel. Most ehhez nincs idegem, vasárnap dél van, ebédfőzés helyett ventillálok, és még el is kéne ugranunk valahová.
Szóval Mamzilla. Az én egyetlen, kicsi anyám. Akivel imádjuk egymást, és aki nem bírja, nem bírja leszakítani rólam a démonparadigmáját. Volt neki főállású boxzsákja, az élet elvette tőle, engem választott hát. Most rajtam csattan. Nagyon megtisztelő, nagyon sokat jelent, mi volna hiperkarma, ha nem ez – a humor, hogy én sokkal biztosabb vagyok kettőnkben, mint ő. Illetve nem, azzal nyilván nem konkurálhatok, ha egyszer az anyám, de én gondolom úgy, hogy semmi bajunk egymással, míg neki szamártejes-mézes fürdő, ha foglalkozhat azzal, döcög nekünk együtt. Természetesen ennek az az oka, hogy hozzám fogható nehéz embert nem hord hátán a föld.
Satöbbi satöbbi satöbbi.
Bert Hellinger rulez, négyszer is átéltem, négyszer is belehaltam, mert ott ez a standard ügymenet. Szemernyi kételyem nincs, hogy Anyám egy csoda, hogy befeküdne az oroszlán szájába értem, hogy beleugranék a vulkánba érte, a hét bármelyik napján. Tudom, az egónak csalódás, ha kiderül, hogy nincs gond. De nincs, most mit tegyek, semmi bajunk egymással!!! Mesterségesen generált helyzetek vannak, és én időnként magamra rántom a bohócsipkát, és mellé a síró álarcot. És beleállok egy idegtépő vitába, vádaskodásba, veszekedésbe, amelyekben, hogy tartsam az alliterációt, nem hallja meg a vallomást. Tíz kézzel kapaszkodik a rögeszméibe – erre buzdítja őt az Így gondozd saját démonod című szakmunka –, én úgy öt éve felébredtem ezekből a játszmákból. Annak előtte bedőltem én is, persze. De azóta képtelen vagyok komolyan venni. Látom, hogy a szülei áldozata, akikre nem mer, még mindig túl szeppent haragudni, pedig hát az isten szerelmére, vajon mi lehet a fles egy lassan hat évtizede szakadatlan húzódó és elhalasztott prepubertásban. Jujj, nem lázadunk fel, mert akkor megharagszanak. Überbuhu.
Én félig elbasztam annak idején a sajátomat. Két főcsatornám volt rá. Az egyik a pénteki és szombati házibulik fürdőszobájában zajlott, jobbára, ebből csak azt bánom, hogy még így is volt numera, amelyet kihagytam, a másikért viszont ténylegesen és szívből kár. Ellöktem magamtól a zenét. Ma másik ember lennék. Fuvolista egy menő zenekarban, vagy ilyen-olyan énekes, rengeteg felemelő pillanattal – ezt onnan tudom, hogy az igen speciálisra mégis megvalósított pódiumkarrieremmel is meg tudnám tölteni a palota legmagasabb termeit, hát még akkor úgy igazánigazán –, és lehet, végül én is a frusztrált operaénekes sirámait választanám, LÁSD MÉG: ÖRÖK DRÁMA, MERT JÓ NEKÜNK DRÁMÁZNI, aki még akkor is meg van sértve, ha nagy végre kap egy felkérést. Aztán nyilván a gyerekeimre kennék mindent. És ha ötödszöri szólásra sem pakolnák el a legót, ezt szépen meg is kapnák, a felső regiszterben, biztos, ami biztos. De fuvolázni, hegedülni, zongorázni, énekelni akkor is a legjobb dolog a világon. Meg írni. Meg ahol mindez összeér. De én elgurítottam magamtól a gyakorlást és a megélhetési koncertezést. Majdhogynem kúraszerűen kizárólag a legposványabb popzenét hallgattam. Alaposan megbosszultam az ordítozó szigort, mondhatom...
Ma csak az történt, hogy futtatni kezdett. Mert érdekes módon a kettős mércés királykisasszonnyal, aki a legszebb szobáiban dobálja a földre szórt popcorn darabkái közé a tegnapi harisnyát, azzal semmi baja. Csak velem van gondja. Sokadik nyelvünket tanulom. Zéró eredménnyel. Ez egy blog, igaz? Nem dől össze a Greshem, ha reflektálatlan maradok... Nem mintha nem akarnék állandóan nyomtathatóan írni. De ezt a sima cserét most simán elfogadom.
Futtatni, igen. Sírni lehetne, olyan nevetséges. Először lecsapja a telefont, mert egy részünről mégsem koncertből mégsem ebéd lett. Ő egész éjjel főzött, visítja, de nem hallgat meg. Hatszor kértem meg a héten, ha egyszer beül a terembe 11-kor, ne főzzön, hagyjuk az egészet. Sejthettem volna, hogy ez olyan lesz, mintha meg sem szólalnék. Elég sok embert ismerek elég közelről, aki ezek után garantáltan nem telefonál másodszor is. Én pedig ezeket nem bírom ki. OK. Csengetek, csengetek, csengetek. Élvezi. Számolni kellett volna. Harmincegy körül nagy kegyesen felveszi. Most nem jó, nincs keze, hívjam öt perc múlva. Leteszi. A téboly virágozni kezd az agyamban, de nagyobb baj, hogy az ujjaim végében is. Idő múlik, gumi nyúlik, hívom újra. Kérem, ne futtasson engem, és ne b. le a telefont, ha egyszer keresem, mert mondani szeretnék valamit. Eddigre én is felhevülöük, természetesen az már baj. Ő ordítozhat, engem azonban kifiguráz, ha a lovak közé. Elege van abból, hogy rángatom, mint a marionett bábut. Mondja ő. Nekem. Ma. A telefonba. El sem tudom kéééééépzelni, mennyi dolga van. Közli szemrehányón.
Hogyne tudnám, ismerem. Éjszaka főz, reggel folytatja, a koncertről elkésik, fél háromra beeseti magához a családot, és nincs kész a kaja.
Aztán megkérdezem, igaz-e, mert erre panaszkodott az egyik testvérem, hogy meghívta a finoman szólva problémás unokatestvéremet, a keresztnevem következik, és ez: "Nem igaz, mit kavarsz itt össze! Hogy ezt te hogy megtanultad!"
Elmondom, mi hiányzik vészesen abból, amit többek közt a kavarással együtt nem tanultam meg: leszarni, ha azt vágják hozzám, amihez semmi közöm. Leszarni, olyan magasról, mint a legmagasabb csillag fenn az égen. KAVAR A REBORULT LEBÁGYADT RÜCSKÖS PATÁJÚ BEZÖLDÜLT VIHARI ROSSEB, AZ.
Rohadt önérzet... Ütni tudnék, ha jellemi szarságokat feltételeznek rólam. Nem várok dicséretet semmiért, amit becsületesen alakítok, tényleg, de ezekbe gyerek módon belehalok.
Úgyhogy kettérepesztettem a telefonom. Nem először.
De nem rám haragszik.
Csak drámázik, mert drámáznia a legjobb választás. Ha belegondolok, hogy én vagyok a választott színpada, ha ezt a lelkem legrejtettebb zugában meghallgatom, homályos, idő előtti, szívfacsarodott, megrendült, óvni vágyó gomolygás kél bennem. Ott, a mélységben. Ahová már el sem látok. Mégis kiszűrődik valami, amit felismerek találkozás nélkül.
Az én egyetlen, kicsi anyám.
Akit nem hagytak felnőni.
